Visszahúzódott gyerek voltam, de én is szerettem volna egy csapathoz tartozni. Paul története.
„Hat éves koromig rakoncátlanabb voltam, aztán a betegség miatt zárkózottá váltam” – vallja Paul, aki hat éves korától gyerekkori ízületi gyulladással él. Története valahol egy kis moldvai faluban kezdődik. Onnan, az ország különböző kórházait járta a megfelelő orvost és kezelést keresve, majd külföldön talált munkát, végül pedig 17 éves korában megérkezett életének első táborába: a Yuppi táborba. Itt ismerkedtünk meg vele.
Népes családba született, a 15 testvér közül második gyerekként. „Csintalan, pajkos gyerek voltam, nagyon szerettem biciklizni, különböző mutatványokat tanulni, és ilyenkor mindig igyekeztem térdre, és nem fejre esni. Nagyon izgalmas volt, hogy végre megtanultam biciklizni, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a térdeim feldagadnak és nem tudom őket rendesen mozgatni. Nem mondtam el édesanyámnak, mert féltem, hogy megijed, csak reméltem, hogy lelohad a duzzanat, de nem így történt”.
A mai napig tisztán emlékszik az első orvosi látogatására: „Lefektetett az ágyra kinyújtott lábakkal, kaptam egy kis érzéstelenítőt, majd fecskendővel kiszívta a térdemből a folyadékot. Ezután egy hónapra begipszelte mindkét lábamat. Miután levették a gipszet, merevedett lábbal jártam, több mint egy évig kellett tornára járjak.”
Paul sok időt töltött a kórházban, ami „nem tűnt egy nehéz dolognak, ameddig a szüleim is mellettem voltak. Viszont onnantól kezdve, hogy egyre kevesebbet ültek velem mert otthon a testvéreimről is gondoskodniuk kellett, engem pedig az unokatestvéreimre hagytak, egy űr keletkezett bennem. Szükségem volt az érzelmi támogatásra, a szülői szeretetre. Emlékszem, sokat sírtam, folyton hívtam őket telefonon, nagyon sokat beszéltünk. Traumaként éltem meg, hogy nem voltam velük, hogy sok időt töltöttem a kórházban. Ahogy telt az idő, egyre kevesebbet sírtam, de a megélt trauma félelmet szült bennem, hogy az emberekkel beszélgessek, barátkozzak.”
Ez a félelem sokáig elkísérte őt. „Amikor középiskolás lettem, antiszociálisabb gyerek voltam, addig nem igazán érintkeztem gyerekekkel, a legtöbb időt kórházban töltöttem, nem voltam hozzájuk szokva, viszont sok nyitott gyerekkel találkoztam és úgy éreztem, hogy én is ezt akarom, én is egy csapathoz szeretnék tartozni. Aztán összekerültem néhány olyan fiúval, akikkel elkezdtünk hülyeségeket is csinálni.”
Ennek a környezetnek a hatására, 11. osztályos korában Paul abbahagyta az iskolát és külföldre ment dolgozni.
Ott jött rá, hogy mennyire szeretne egy saját vállalkozást: olvasni kezdett, podcasteket, hangoskönyveket hallgatott és videókat nézett az üzleti-vállalkozói életről. 18 éves korára szeretne majd hazaköltözni és saját vállalkozást indítani.
A Yuppi volt élete első tábora, és bevallotta nekünk, hogy nem gyermeki szemmel tekint erre az élményre. „Próbáltam inkább egy vezetői szerepet felvenni, kitapasztalni, hogy mi érdekli a gyerekeket, vigyázni akartam rájuk. Azon gondolkodom, hogy ha két év múlva betöltöm a 20-at, visszatérek önkéntesként, vagy esetleg adományozzak, pénzügyileg támogassam a tábort. Mert igazán menő, igazán érdekes.”
A Yuppi táborokban csodálatos gyerekeket és fiatalokat ismerünk meg, akiknek az élettörténetei lenyűgöznek minket. Történetek hullámvölgyekről, váratlan fordulatokról, különböző életutakról, de mindben közös az az erő és kitartás, amellyel ezek a gyerekek küzdenek: a betegséggel, a magánnyal, az élet nehézségeivel szemben.
Paul története egy ilyen történet, és nagyon hálásak vagyunk neki, hogy megosztotta velünk. Paul, alig várjuk hogy visszatérj önkéntesként, hogy újra megnyisd a lelked és a rád jellemző szelídséggel és erővel építsd a körülötted lévő közösséget.
